2. RÉSZ – A férfi, akit nem akartam apának nevezni

Gábor még mindig az irodámban állt.
A kezében tartotta a régi fényképet, amelyet az asztalomon talált. Sokáig nézte anyám fiatal arcát, majd óvatosan visszatette a helyére.
– Gyönyörű volt – mondta halkan.
– Most is az – feleltem.
– Tudom. Csak… annyi mindenről lemaradtam.
– Nem lemaradt. Elment. Ez két különböző dolog.
Nem vitatkozott.
Leültem vele szemben, és újra elővettem a levelet.
– Azt mondta, harminc éve őrzi ezt. Soha nem próbálta ellenőrizni, valóban anyám írta-e?
– Próbáltam. Elmentem a házukhoz, de az édesapja nem engedett be. Később azt mondta, Éva már nem akar látni.
– És maga ennyivel beérte?
Gábor lehunyta a szemét.
– Nem. De féltem.
– Mitől?
– Attól, hogy valóban nem kellek neki. Attól, hogy ha újra megpróbálom, megint elutasítanak. És attól is, hogy nem tudnék olyan életet adni neki, amilyet megérdemel.
Felálltam.
– Tudja, mi a legrosszabb? Nem az, hogy szegény volt. Nem az, hogy nem volt autója vagy pénze. Hanem az, hogy anyámnak soha nem volt lehetősége elmondani a saját történetét.
Gábor rám nézett.
– Szeretném megismerni a lányomat. Ha megengeded.
– Harminc évig nem voltam fontos magának. Most miért lennék az?
Nem válaszolt.
Az ajtóhoz kísértem.
– Holnap reggel kilenckor jöjjön vissza. Addig beszélek anyámmal.
A férfi bólintott.
– Köszönöm.
– Ne köszönje. Még semmit sem ígértem.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, sokáig mozdulatlanul álltam.
Harminc év után először nem tudtam, mit érzek.









