3. RÉSZ – Anyám hangja a telefonban

Este nyolc óra volt, amikor felhívtam Évát.
– Szia, kincsem! – szólt bele vidáman. – Már azt hittem, elfelejtetted az anyádat.
– Soha nem felejtenélek el.
– Történt valami?
Sokáig hallgattam.
– Anya, emlékszel arra a fényképre, amin te vagy egy sárga ruhában, mellette pedig egy fiatal fiú?
A vonal másik végén megszűnt a vidámság.
– Miért kérdezed?
– Megtaláltam őt.
Csend.
Aztán egy halk sóhaj.
– Hol?
– Itt dolgozik. A mi irodaházunkban. Takarító.
Anyám nem szólt.
– Anya?
– Mi a neve?
– Kovács Gábor.
Hallottam, ahogy remegni kezd a légzése.
– Istenem…
– Azt mondta, soha nem tudta, hogy terhes voltál. Azt mondta, a nagyapa egy levelet adott neki, amelyben állítólag azt írtad, hogy ne keressen többé.
Anyám hangja elcsuklott.
– Az a levél…
– Nem te írtad?
– Nem, kincsem.
Leültem.
– Akkor ki?
– Az apám.
Úgy éreztem, mintha kihúzták volna alólam a széket.
– A nagyapa?
– Igen.
– Miért?
Anyám sírni kezdett.
– Mert nem akarta, hogy egy szegény fiú legyen a gyermekem apja. Azt hitte, tönkreteszem vele az életemet.
– És te miért nem kerested meg Gábort?
– Kerestem, kincsem. Többször is.
– Mi történt?
– Apám mindig azt mondta, hogy Gábor elköltözött, és már nem akar látni. Később pedig azt állította, hogy levelet kapott tőle, amelyben Gábor kérte, hogy hagyjam békén.
A kezem ökölbe szorult.
Két fiatal ember egész életét tette tönkre egy hazugság.
– Anya, holnap eljössz hozzám?
– Miért?
– Mert szerintem van valaki, akinek harminc év után végre beszélnie kell veled.









