
Ha valaki húszévesen megkérdezi tőlem, mit szeretnék elérni az életben, valószínűleg egészen más választ adok, mint ma. Akkor az ember még előre néz, terveket sző, bizonyítani akar, többet szeretne, messzebbre jutni, és sokszor azt hiszi, hogy a boldogság majd akkor érkezik meg, ha elért valamit.
Én is végigjártam ezt az utat. Születtem egy világba, amely már rég nincs, megéltem rendszereket, változásokat, újrakezdéseket, sikereket és olyan veszteségeket is, amelyek után nem volt egyszerű felállni. Dolgoztam, küzdöttem, vállalkoztam, építettem. Voltak időszakok, amikor szinte minden gondolatom a következő feladat, a következő cél és a következő lépés körül forgott. Sok mindent megszereztem, de sok mindenről le is kellett mondanom közben.
Hetvenkét évesen már másképp mérem az élet értékét.
Ma már azt gondolom, hogy az ember legnagyobb előrelépése az életben nem olyasmi, amit pénzért meg lehet venni. Hanem az, amikor reggel egészségesen, kipihenten ébred. Amikor maga rendelkezhet az idejével. Amikor szeretheti azokat, akik mellette maradtak. Amikor jól érzi magát ott, ahol éppen van, és nem tölti az életét azzal, hogy folyton valahol máshol, valami másra vágyik.
Mert nagyon könnyű úgy leélni az életet, hogy mindig a következő állomást várjuk. Majd, ha több pénzem lesz, majd, ha nagyobb házam lesz, majd, ha sikeresebb leszek, majd, ha elértem ezt vagy azt. Csakhogy közben telnek az évek, és észre sem vesszük, hogy talán éppen azt nem élvezzük, amiért annyit dolgoztunk.
Én nem bánom, hogy sokat dolgoztam. Nem bánom a küzdelmeket sem, mert azokból tanultam a legtöbbet. Büszke vagyok arra, amit a saját erőmből felépítettem, és arra is, hogy annyi nehézség után ma is vannak terveim, ötleteim, kedvem az élethez. De ma már azt is tudom, hogy egy vállalkozás sikere, egy bankszámla egyenlege vagy egy újabb üzleti eredmény nem ér annyit, ha közben nincs időd a gyerekeidre, az unokáidra, a barátaidra, vagy egyszerűen csak arra, hogy leülj és élvezd az életet.
Az évek során azt is megtanultam, hogy nem az számít, hányan vesznek körül, hanem hogy kik maradnak melletted akkor is, amikor éppen nincs mit adnod nekik. Kik azok, akik nem a sikereid miatt szeretnek, akik előtt nem kell többnek mutatnod magad annál, aki valójában vagy. Az ilyen embereket meg kell becsülni, mert belőlük nincs sok.









