8. RÉSZ – A kérdés, amelyet harminc éve őriztem

Egy péntek délután megkértem Gábort, hogy jöjjön fel.
– Szeretnék valamit kérdezni.
Leült.
– Hallgatlak.
– Gondolt valaha arra, hogy lehet, hogy van egy lánya?
– Minden évben.
– Akkor miért nem kereste?
– Kerestem. De amikor azt mondták, hogy Éva új életet kezdett, és nem akar látni, azt hittem, a jelenlétem csak ártana neki.
– És nekem?
A kérdésre nem tudott válaszolni.
– Nekem szükségem lett volna magára – mondtam. – Amikor az iskolában mindenki az apjáról mesélt. Amikor az első fellépésemen üres maradt az egyik szék. Amikor diplomát kaptam.
Gábor szeméből könnyek hullottak.
– Tudom, hogy nincs mentségem.
– Nincs.
– De szeretném, ha egyszer megengednéd, hogy ott legyek.
Sokáig néztem.
– Ezt még nem tudom megígérni.
– Nem is kérem.









