5. RÉSZ – Az igazság, amelyet senki sem mondott ki

Anyám leült a kanapéra.
Gábor vele szemben foglalt helyet, de olyan távolságot hagyott közöttük, mintha attól félne, hogy egyetlen rossz mozdulattal ismét elveszíti.
– Miért nem kerestél? – kérdezte anyám.
Gábor elővette a régi levelet.
– Ezt kaptam az apádtól. Azt mondta, te írtad.
Anyám sokáig nézte a papírt.
– Ez nem az én kézírásom.
– Most már tudom.
– Akkor miért nem jöttél vissza?
Gábor lehajtotta a fejét.
– Mert elhittem, hogy nem kellek neked. És mert gyáva voltam.
Anyám szeméből könnyek gördültek le.
– Én pedig azt hittem, te hagytál el minket.
– Nem tudtam, hogy gyermekünk lesz.
– Amikor megtudtam, már nem találtalak.
A két ember között ott feküdt harminc évnyi kimondatlan fájdalom.
– Születésekor ott akartam lenni – mondta Gábor. – Minden évben eszembe jutott a születésnapja. Még azt sem tudtam, milyen nevet adtál neki.
Rám nézett.
– Hogy hívnak?
– Anna.
Elmosolyodott, de a mosolyában fájdalom volt.
– Szép név.
Anyám ekkor megszólalt.
– Nem csak neked volt nehéz, Gábor. Nekem is.
– Tudom.
– Nem, nem tudod. Nem tudod, milyen volt egyedül hazavinni őt a kórházból. Nem tudod, milyen volt éjszaka lázasan mellette ülni, miközben reggel munkába kellett mennem.
Gábor lehunyta a szemét.
– Igazad van.
Nem próbált védekezni.
És talán éppen ezért anyám először nem fordította el a tekintetét.









