22. RÉSZ – A kérdés, amelyre végre válaszoltam

Egy este Gábor megkérdezte:
– Szeretnéd, ha apának hívnál?
Nem válaszoltam azonnal.
– Nem tudom.
– Megértem.
– Sokáig haragudtam magára.
– Jogosan.
– És még most is vannak napok, amikor eszembe jut, milyen lett volna, ha ott van.
Gábor lehajtotta a fejét.
– Nekem is.
Aztán halkan hozzátettem:
– De szeretném, ha egyszer megpróbálnánk.
A szeme megtelt könnyel.
Nem erőltette a választ.
És ezért hálás voltam neki.
23. RÉSZ – Az utolsó műszak
Gábor néhány hónappal később úgy döntött, nyugdíjba vonul.
Az utolsó munkanapján az egész takarítói csapat összegyűlt az előcsarnokban.
Nem tudták, hogy ő az apám.
Csak azt tudták róla, hogy mindig segített, soha nem panaszkodott, és mindenkihez volt egy kedves szava.
Amikor átadtam neki egy kis emléklapot, meglepődött.
– Ezt miért kapom?
– Mert a munkája számított. És mert az emberek számítanak.
A kollégái megtapsolták.
Gábor sírt.
Én pedig büszke voltam rá.









