2. rész – Az apa, aki sosem ölelt meg

Anyám kilencéves koromban halt meg.
Azóta apám, Robert nevelt egyedül.
Nem volt rossz ember. Dolgozott, fizette a számlákat, ételt tett az asztalra, és soha nem hagyta, hogy teljesen magamra maradjak.
De szeretetet kimutatni nem tudott.
Soha nem kérdezte meg, milyen napom volt. Nem jött el az iskolai rendezvényekre, és amikor valami bántott, általában csak annyit mondott:
– Majd elmúlik.
Gyerekként sokszor vártam, hogy egyszer leüljön mellém, és megkérdezze, hiányzik-e anyu.
De soha nem tette.
A tizennyolcadik születésnapomon azonban valami egészen más történt.
Reggel egy papírt találtam a konyhaasztalon.
Rajta ez állt:
„A szobád havi bérleti díja 250 dollár. Fizetési határidő minden hónap elseje.”
Azt hittem, viccel.
– Apa, ez most komoly?
– Teljesen.
– A saját fiadtól kérsz lakbért?
– Felnőtt vagy. A felnőttek fizetnek azért, amit használnak.
Aznap értettem meg, hogy az otthon, amelyben felnőttem, többé nem ugyanaz a hely lesz számomra.









