
Aznap este sokáig ültem a szobámban a piros dossziéval az ölemben.
Apám azt hitte, hogy engedelmesen átnézem a papírokat, és kiválogatom azokat, amelyek kellemetlenséget okozhatnának anyámnak.
De én nem ezt tettem.
Minden egyes dokumentumot lefényképeztem a telefonommal.
Az átutalási bizonylatot.
A kölcsönszerződést.
A vállalkozás alapításakor készült tulajdonosi nyilatkozatokat.
És azt a tervezetet is, amely szerint Boglárka másfél millió forintért megszerezhette volna a vállalat nyolcvan százalékát.
Valami nem stimmelt.
A cég több százmillió forintot érhetett, mégis olyan áron akarták átruházni az üzletrészeket, amely nevetségesen alacsony volt.
A dokumentumok között találtam egy régi, kézzel írt feljegyzést is.
Anyám neve szerepelt rajta.
Alatta pedig ez állt:
„A vállalkozás indulásához biztosított összeg nem ajándék. A felek között kölcsönjogviszony áll fenn.”
A dátum tizenhárom évvel korábbi volt.
Anyám tehát nem egyszerűen segített apámnak.
Pénzt adott neki, amelyről írásos megállapodás készült.
És apám most úgy tett, mintha mindez soha nem történt volna meg.
A telefonom rezgett.
Anyám üzent.
„Jól vagy, kicsim? Nem kell válaszolnod, ha most nem szeretnél. Csak tudni akarom, hogy biztonságban vagy.”
Sokáig néztem az üzenetet.
Aztán csak ennyit írtam:
„Szeretlek. Ne aggódj értem. Hamarosan beszélünk.”
Nem akartam többet írni.
Nem tudtam, ki figyeli apám telefonját, és azt sem, hogy Boglárka mennyit tud a terveiről.
Másnap reggel azonban valami olyasmi történt, amire nem számítottam.
Apám a reggelinél közölte:
– Ma délután találkozunk egy ügyvéddel. Szeretném, ha te is ott lennél.
– Miért?
– Mert a családunk jövőjéről van szó.
Boglárka mosolyogva kavargatta a kávéját.
– Tamás azt szeretné, hogy minden rendezett legyen, mielőtt új életet kezdünk.
Ránéztem.
– Milyen új életet?
A nő elmosolyodott.
– Majd meglátod, drágám.
Ekkor értettem meg, hogy nemcsak anyám vagyonrészét akarják eltüntetni.
Valami mást is előkészítettek.
Valamit, amiben engem is fel akarnak használni.









