2. rész – A piros dosszié titka

3. rész – A szerződés, amelyet nem volt szabad aláírnom

Délután egy elegáns belvárosi ügyvédi irodába mentünk.

Apám végig úgy viselkedett, mintha egy üzleti tárgyalásra érkezett volna.

Boglárka mellette ült, és időnként a kezét a férfi karjára tette.

Az ügyvéd, egy ősz hajú, szemüveges férfi, bemutatkozott.

– Jó napot, Sára. Örülök, hogy megismerhetem.

– Jó napot.

Apám egy vastag szerződéscsomagot tett az asztalra.

– A lányom nagykorúságáig szeretném biztosítani a családi vagyon jövőjét.

Az ügyvéd lapozni kezdett.

– Ez egy előzetes nyilatkozat és egy vagyonkezelési tervezet?

– Pontosan.

Nem értettem minden jogi kifejezést, de azt láttam, hogy a dokumentumokban az én nevem is szerepel.

– Miért vagyok benne? – kérdeztem.

Apám türelmetlenül válaszolt.

– Mert te vagy az egyetlen gyermekem.

Az ügyvéd azonban nem sietett.

– Sára, természetesen semmit nem kell aláírnod, amit nem értesz. Különösen nem ilyen körülmények között.

Apám arca megfeszült.

– Ez csak formalitás.

– Akkor nem lesz probléma, ha előbb mindenki átnézi – felelte az ügyvéd.

Boglárka közbeszólt:

– Tamás, ne csináljunk ebből ügyet. A kislányodnak csak annyi a dolga, hogy megerősítse, az apjával szeretne élni.

A nő hangja kedves volt, de a tekintete nem.

Az ügyvéd ekkor becsukta a dossziét.

– A gyermek lakhatásáról és a szülői felügyeletről nem lehet egy ilyen üzleti dokumentum részeként rendelkezni.

Apám felállt.

– Akkor majd másik ügyvédet keresek.

A tárgyalásnak vége lett.

A folyosón apám rám szólt:

– Miért kellett ilyen kellemetlen helyzetbe hoznod?

– Én nem csináltam semmit.

– Pontosan! Mindig csak kérdezel!

Boglárka közben a telefonját nézte.

A képernyőjén egy üzenet villant fel.

„A bank már várja a végleges papírokat.”

Nem láttam a feladó nevét.

De a mondatot megjegyeztem.

Leave a Comment