3. rész – A szerződés, amelyet nem volt szabad aláírnom

Délután egy elegáns belvárosi ügyvédi irodába mentünk.
Apám végig úgy viselkedett, mintha egy üzleti tárgyalásra érkezett volna.
Boglárka mellette ült, és időnként a kezét a férfi karjára tette.
Az ügyvéd, egy ősz hajú, szemüveges férfi, bemutatkozott.
– Jó napot, Sára. Örülök, hogy megismerhetem.
– Jó napot.
Apám egy vastag szerződéscsomagot tett az asztalra.
– A lányom nagykorúságáig szeretném biztosítani a családi vagyon jövőjét.
Az ügyvéd lapozni kezdett.
– Ez egy előzetes nyilatkozat és egy vagyonkezelési tervezet?
– Pontosan.
Nem értettem minden jogi kifejezést, de azt láttam, hogy a dokumentumokban az én nevem is szerepel.
– Miért vagyok benne? – kérdeztem.
Apám türelmetlenül válaszolt.
– Mert te vagy az egyetlen gyermekem.
Az ügyvéd azonban nem sietett.
– Sára, természetesen semmit nem kell aláírnod, amit nem értesz. Különösen nem ilyen körülmények között.
Apám arca megfeszült.
– Ez csak formalitás.
– Akkor nem lesz probléma, ha előbb mindenki átnézi – felelte az ügyvéd.
Boglárka közbeszólt:
– Tamás, ne csináljunk ebből ügyet. A kislányodnak csak annyi a dolga, hogy megerősítse, az apjával szeretne élni.
A nő hangja kedves volt, de a tekintete nem.
Az ügyvéd ekkor becsukta a dossziét.
– A gyermek lakhatásáról és a szülői felügyeletről nem lehet egy ilyen üzleti dokumentum részeként rendelkezni.
Apám felállt.
– Akkor majd másik ügyvédet keresek.
A tárgyalásnak vége lett.
A folyosón apám rám szólt:
– Miért kellett ilyen kellemetlen helyzetbe hoznod?
– Én nem csináltam semmit.
– Pontosan! Mindig csak kérdezel!
Boglárka közben a telefonját nézte.
A képernyőjén egy üzenet villant fel.
„A bank már várja a végleges papírokat.”
Nem láttam a feladó nevét.
De a mondatot megjegyeztem.









